Hideg volt az éjjel mindenki elvonult,

elmúlt a lövés, minden megnémult.

A csendet a folyosón nem zavarta senki,

Csak egy lány,ki szobájából sírva lépkedett ki.

Egy képet fogott, és kérdezte "miért tette?",

tudta, hogy a szívét direkt törték össze.

Fagyos könnyek csepegtek, mint harmat a levélen,

aprók és csillogók, pont mint a mesében.

Súlyuk mint egy ólomdarab csapódott aztán le,

s puffanással szétgurulva esett le a földre.

"Emlékszem még arra a napra,

Mikor elmentél, és nem jöttél vissza.

Emlékszem minden szavadra szívemben,

minden mondatodat a lelkembe bevéstem.

Tudtam hogy nem maradsz örökre énvelem,

Többet kellett volna benned kételkednem.

Én Emlékszem az órára, s annak percére,

szerettél engem, Mennyj a fenébe!"

Mondta a lány csendben, és elhalt a hangja,

"Nincs ki megvédene, aki támaszt adna...

Már nincsen társam, mindenki elhagyott,

de ne félj, én melletted mindíg ittvagyok...

Ezt mondtad, és leléptél, szavad nem volt, kedves,

Ez az egy mondatod megölte a lelkem.

Én tudom mi történt, tagadd ha akarod,

tagadd csak, de én rá büszke vagyok.

Büszkén álltam melletted az ítélet napján,

büszkén fogtam kezed, a halált várván.

Ha itt tudtál hagyni, ne is gyere vissza,

kinek hiányzik, hogy hazudj össze s vissza?!

Menny csak gyáva, többé ne lássalak,

mert téged én már hidd el, nem hibáztatlak...

de örökre emlékezni fogok majd rád,

csak szeretnélek még egyszer téged ölelni át...

Álmokba ringattál, s nem tudok felkelni,

álmodom, és már nem tudlak megvetni!

Elvetted tőlem minden érzésemet,

nem hagytál semmit, csak a kétségeket!

De eljön az a nap, mikor visszajösz a GOTThoz,

és majd más vigyáz rám, és más lesz, aki gondoz.

Emlékezni fogsz te is majd, te is ám,

de akkor bánni fogod, hogy emlékszel rám."